Köszönöm

  Figyelmeztetés: Szereplő halála

Mikor kölykök voltunk, minden szép volt és jó. Nem volt szükségünk a felnőttek igazságára, nem volt szükségünk rangokra. Tudtuk, kik vagyunk, tudtuk a magunk igazságát, hittünk dolgokban. Olyan rég volt mindez. Tíz év. Egy másodpercnyi idő, semmi más. El fogsz jönni, tudom, hogy ma eljössz. Miért nem maradhattunk gyerekek? Miért nem hagynak minket ábrándokban élni? Hisz szükségünk van rájuk. Bár néha ezek az ábrándok bolonddá tesznek. Ahogy téged is bolonddá tettek. Nem, a bolond nem jó kifejezés. Inkább megszállottá. A szabadság utáni vágy érzete, az álom, amit gyerekkorunk óta kergetünk. Mégsem kapta el egyikünk se soha. Azt hiszem, az rombolta széjjel gondtalan boldogságunk, hogy felnőttünk. Bár örökre gyerekek maradhattunk volna! De mindkettőnknek be kell váltanunk a sorsunk. Nekem már nem lehetnek vágyaim, álmaim, amik személyesek lennének, mégis mindennél jobban kívánlak téged. Az együtt töltött idő számomra felejthetetlen, de nekem az országom kell szolgálnom. De mindez hamar véget ér. Ma megszabadítasz a kínomtól, ugye? Ettől a mérhetetlen felelősségtől. 

Csak egy kis parasztlány voltál. Egy kis vidéki csitri, bűbájos mosollyal és törhetetlen ábrándokkal. Persze én se voltam jobb. Egy elkényeztetett, piperkőc királyfi. Most is az vagyok, főleg piperkőc. De ez azt hiszem a vérrel járt együtt. De soha nem tartottalak származásod miatt kevesebbnek. Sőt, felnéztem rád, csodáltalak. Szerettem volna én is egy olyan világban élni, mint te. Ti parasztok olyan egyszerűen élhettetek! Nekem meg volt kötve a kezem szabályok millióinak béklyói által, pedig akkoriban még csak kissrác voltam.
Szabadság. Ez a szó mindkettőnknek mást jelentett. Az én szabadságom, az lett volna, ha nem kell királlyá válnom és te meg fogsz szabadítani. Tudom, már akkor is tudtam, éreztem a szívem mélyén, holott fogalmam sem volt róla, miféle bestiává válsz, mire felnősz. De nekem ez a bestia nem más, mint a megváltás csodálatos és gyönyörű angyala. Tudod, ha olyannak látnálak, amilyen valójában vagy, valószínűleg rettegnélek. Egy gyilkos, egy őrült, egy bolond. És ez így van a világgal is. Hiszen mocskos, tele van hazugságokkal, a királyok zsarnokoskodnak, a nemesség pazarolja az udvar és a parasztok pénzét, egyre több az adó, egyre több a szenvedés, tele van rabszolgákkal a világ, hazugságok szövik át, egy új, szebb világ nevében emberek ezreit gyilkoljuk le, azt gondolva építkezhetünk a hullák tetemére. Ha mindenki ilyennek látná a világot, és látná milyen is valójában, valószínűleg senki nem akarna felkelni reggel az ágyából. Én nem látom a világ minden fájdalmát, mégis alig tudom rávenni magam arra, hogy felkeljek. Minden nap találkozom a feleségemmel. Ó, bár vinné el őt a pestis! Tudod, ő az a fruska, akit kénytelen voltam elvenni, akihez hozzá kényszerítettek, de ő csak egy buta kis ringyó. A vele való beszélgetés fárasztó, úgyhogy hanyagolom. Én téged szerettelek volna, a magam nőjének, de ez nem lehet, igaz? Gyűlölöm a rangokat, legalább annyira, mint te. És a forradalom is gyűlöli őket. De ők nem tudják, hogy a király is a győzelmüket kívánja. Ám a rendet nem bonthatom meg. 

A forradalom kitörtével változtak meg a dolgok. Kettőnk kapcsolata nem igazán változott miatta, de már láttuk a véget. Az első években még nem is történt semmi kettőnk között. Ugyanolyan elérhetetlen álom maradtál, mint régen. Egy illúzió, amit az ember hiába kerget. Mindig azzal a negédes pofával vigyorogtál a szemembe, mintha csak azt mondanád: Gyere, kapj el - és én kergettelek, de sosem értelek utol. Te is beálltál a forradalmárok mellé, és egyre ritkábban láttalak. A végén már többször akadtam szembe a képeddel az újságokban, a körözött személyek között, mint a valóságban. Mellesleg innen vágtam ki a képed. Nem olyan szép, mint az eredeti, de te vagy rajta, így dédelgetve őrzöm. Az utóbbi években egyáltalán nem is láttalak. Csak a halálesetekről hallottam, amiknek köze volt hozzád. Egy gyilkossá váltál az évek során. Hisz láttam, hogy válsz azzá! Már rég nem vagy buta kislány, igaz? És én se vagyok ostoba kisgyerek. Felnőttünk. És ez a legszomorúbb dolog, ami történhetett kettőnkkel. A vér, ami a kezedhez ragad… Nagyon fáj, hogy ilyenné kellett válnod? A legutolsó alkalommal, mikor láttalak, már nem volt meg szinte semmi a régi önmagadból.
A forradalom győzött. Immáron csak én vagyok a szabadság útjába. És engem te fogsz ellökni onnan. A telihold, ma gyönyörűen ragyog. Örülnék, ha egy ilyen éjszaka halhatnék meg. Talán az ég megbocsát nekem. Ezt a bűnt, hogy annak születtem ami, és hogy nem tudtam megvédeni ezt az országot a vérontástól… És legfőképpen azért, hogy nem tudtalak megmenteni téged.

 - Nem menekültél el. – Hát megjöttél. Hangod nyers. Vajon már gyűlölsz?
 - Lett volna haszna menekülnöm? – kérdezem. Csak reménykedem, hogy hangom nem árulja el, hogy valójában mennyire is félek meghalni. Korábban azt mondtam tán, jó este ez a halálra? Nos, a többinél végül is jobb.
 - Nem… Ami azt illeti nem. Mindenképp megöllek. –Szembefordulok veled. Szemeid kékje jeges. Meleg nyári este ellenére kiráz a hideg tőlük. – Sajnálom, hogy így kell véget érjen.
 - Tudtuk, már a forradalom elején, hogy egyszer eljön ez a nap is. Túl hosszúra nyúlt már ez a harc. Érjen véget hamar. Szívből remélem, hogy halálomnak értelme is lesz. Hogy akarod csinálni? Csak ne fájjon nagyon.
 - Reméltem, hogy nem fogsz ellenkezni. Hoztam neked egy mérget. Ha megiszod, egész olyan lesz, mintha csak elaludnál. Lassan egyre csak álmosabbá válsz, aztán elalszol és nem is kelsz fel többé… - Szemeidben valami őrült fénysugár csillan meg - Szép halál. – Odaadod markomba a kis fiolát. Tartalma vészt hozóan csillog a hold fényében. A kezem beleremeg. A tetejét lecsavarom. – Félsz? – kérdezed. Nem akarok neked hazudni. Hát ismerjem be, hogy ennyire gyenge vagyok? Hogy csak egy kis ember vagyok, tele félelmekkel és kétségekkel? De neked nem hazudhatok. Bólintásomra közelebb lépsz. Kiveszed a kezemből a kis üvegcsét. A fejem hátrahajtod, és nyitott számba belefolyatod a tartalmát. Szörnyű az íze. Savanyú, akár a citrom. Fuldoklom, megakad torkomban a lé és alig bírom lenyelni. Mikor végre elengedsz, a földre rogyok. Köhögök, mint aki elkapta a meghűlést. Lehajolsz mellém és átölelsz. – Szép világ lesz… Jó világ. Egy új korszak veszi kezdetét. Tudod, azt kívántam, bár ne kéne meghalnod. Csak te élnéd túl. De hát ez egy lehetetlen kívánság. – Hangod színtelen. Melledhez simulok és hallgatok. A tested remeg. Érzem. És szíved is zaklatottan ver.
 - Ne félj, nem lesz semmi baj. – Nevetséges ez a helyzet. Bár lenne erőm, hogy megvédjelek. Igen, új korok fognak jönni, de nem vagyok benne én annyira biztos, mint te, hogy ez egy jó korszak lesz. – Szabadok leszünk.
 - Te már csak halott leszel. – Homlokomon érzem ajkának puha érintését. Bár az enyém lehetett volna. A feleségemként a legboldogabb asszonnyá tehettem volna.
 - Nekem az egyre megy. Csak király ne legyek. Soha nem akartam ilyenné válni.
 - Én tudom. – Egész testében ringat. – De késő… Nekem már nincs remény. Csak az új világ boldogsága. Egyedül abban remélek. – Furcsa tűz ég szemedben. Kihaló tűz. Egy láng, ami lassan csak parázs, nem messze a kihamvadástól. Egyre jobban elnehezedik a testem. Hát ilyen a halál? Nem fáj. Megnyugtató az ölelése. Az illata. Mint a vadvirágok. Csak a vér szennyezi.
 - Veled akartam lenni. – Hangom halk. Vagy csak én hallom halknak? Egyre csak nehezebb nyitva tartanom szemeim.
 - Most itt vagyok. Nincs baj. Itt maradok. Olyan leszek, mint isten angyala. Azé a nem létező istené, akiben hiszel. A halál angyala leszek, aki hozzá kísér, kedves. – Hangod egyre távolibb. Szeretném kimondani, mennyire szeretlek, mennyire sokat jelentesz nekem, mennyire kívánlak. De már minden olyan nehéz. És felesleges. Nem akarom, hogy sajnáld a halálom, még a mostaninál is jobban. Ha hangosan mondanám ki ezeket a szavakat, csak a megbánás lángját erősíteném meg benned. Nem akarok, ilyen felesleges tüzet táplálni. Nekem te vagy a legszebb, a legszentebb, a legkedvesebb. És az is maradsz. Tudom, hogy tudod. Ezért is felesleges kimondanom. Ha kimondanám, az csak fájna. Jobban, mint a tőrszúrás. Jobban, mint egy csont törése. A szíved törne bele össze. Szentségtörés lenne. Olyan messze vagy. És már nem tudom nyitva tartani a szemem. Csak a sötét van nekem. De ez nem rossz sötét, mert itt vagy velem.
 - Tudom… Köszönöm neked, mindezt…